Az évnek ebben a szakában mindig egy kicsit aktuálisabb a Gyűrűk ura és a Harcosok klubja mint egyébként. Vigyázat, filozofikus-transzcendes poszt, hobbitokkal, Tyler Durdennel, bibliaidézettel!
Éppen egy hete kezdődött a keresztény időszámítás szerint a nagyböjt, ami a kevésbé templombajáró beállítódottságúaknak is az önmegtartóztatás időszaka tud lenni mindenféle tisztítókúrákkal, húsnemevéssel és koratavaszi újéletkezdéssel (mivel az újévi fogadalmakat úgyse sikerült betartani).
Mindehhez az alaphangulatot azzal a bibliai történettel szokás megadni, amelyik azt meséli el, hogy Jézus negyven napig böjtöl a pusztában, majd amikor ez letelik, "megkísérti" őt a Sátán. Ebben az ördög háromszor próbálkozik egy kis izgalmat csempészni az önmagát sanyargató remete életébe, és olyanokra bíztatja, hogy változtassa kenyérré a köveket, vagy ugorjon le a templomtoronyból és ne legyen semmi baja, mert ha egyszer valaki mindenható, akkor az ilyesmi igazán nem okozhat gondot. Persze Jézus nem áll kötélnek, hanem a végén mond egy jól idézhetőt: "Távozz tőlem, Sátán!".
A sztorival kapcsolatban felmerülhet az a kérdés, hogy ugyan miért lett volna olyan nagy baj, ha Jézus mondjuk tényleg kenyérré változtatja a köveket. A Biblia szerint máskor elég gyakran csinált ilyeneket, a kánai menyegzőn például azzal örvendeztette meg a násznépet, hogy a vizet borrá változtatta. Hát akkor most mi rossz lett volna egy kis csodálatos kenyérgyártásban?
A választ sok helyen megtalálhatjuk, többek között a Gyűrűk urában és a Harcosok klubjában is.
Tolkien, mint tudjuk, vastagon keresztény volt, így nem különösebben meglepő, hogy fő művének vezérmotívuma inkább a Bibliára hajaz, mint a népszerű regényekben bevett formulákra. A popkultúra őssztorijai általában arról szólnak a Pókembertől a Harry Potterig, hogy van egy különleges képességekkel (=hatalommal) megáldott hős, aki megtanulja egy nemes cél érdekében jól használni azt, ami a kezébe adatott.
Frodó az egyetlen olyan hős, akinek a története ezzel éppen ellentétes. Neki is a kezébe adatik rögtön a sztori elején a minden hatalmat megtestesítő gyűrű, feladata azonban az, hogy ne használja, ne vegye fel, ne próbáljon vele semmit sem csinálni, senkit se megmenteni, hanem maradjon meg kicsinek. Tolkien azt sem rejti véka alá, hogy ez a feladat sokkal nehezebb, mint amit a szokásos hősöknek kell teljesíteni: Frodó is elbukik ugyanis és az utolsó pillanatban mégiscsak képtelennek bizonyul megválni a gyűrűtől. A rossz szándénkú Gollam közbelépésével hárul el végülis (egy véletlen folytán) a katasztrófa, de Frodó sorsa ennek ellenére megpecsételődik.
Az önmegtagadás abszurd tökélyéhez pedig nem más, mint Tyler Durden ad iránymutatást a Harcosok klubjában. A filmben Brad Pitt által megformált figura a szabadság felé próbálja terelgetni azokat, akik hallgatnak rá, mondván, hogy mindenféle függés megalázó. Megalázó, hogy az embernek idióta főnöke van, hogy a munkája szabja meg az életének minden részletét, de a végső koklúzió az, hogy mindezek közül a legmegalázóbb az, hogy saját vágyaink, fogyasztaniakarásunk, szeretetéhségünk, kényelemféltésünk, halálfélelmünk rabjai vagyunk. Saját magunkból kell kibújnunk, ha szabadok akarunk lenni.
Chuck Palahniuk nyilván nem bibliai idézetekkel a fejében írta meg a Harcosok klubját, ám a fő motívum, ha feketén humoros formában is, de mégiscsak ugyanennek, az önmegtagadásnak a szimbóluma. Mert mi nagyobb önmegtagadás van annál, hogy az ember péppé vereti magát, anélkül, hogy ebből bárkinek bármi haszna lenne, bárkinek bármi élvezetet okozna? Keményen ott van ez a mondanivaló a Harcosok klubjában is: nem az szabad, aki bármit megtehet, hanem az, aki bármit megtehet, de mégsem teszi. Nem csak azt nem, ami rossz lenne, hanem azt sem, ami jó. Persze a sztori szerint életvitelszerűen erre ráállni őrültség: a csontskizó narrátor a regény utolsó oldalain elmegyógyintézetben végzi. Dehát kellett valami friss és frappáns csavar a végére, és a keresztrefeszítős-feltámadós poént Palahniuk előtt már egy másik könyv ellőtte.
POPP!
Read more...
