POPPER! - Remete without a cause

Kicsit beletúrtunk a netbe, hogy van-e valahol olyan rossz kritika az Út a vadonba c. filmről, mint amilyet Sean Penn megérdemel azért, hogy két és fél órát így elpazarolt a múlt szombat esténkből, de hirtelen egyet sem találtunk. Kénytelenek vagyunk tehát mi írni egyet.



Ez a film egy igaz történetet dolgoz fel, amely szerint bizonyos Chris(topher McCandless) megelégeli az anyagias amerikai külvárosi létet és a kiüresedett kapcsolatokat, és nekivág a vadonnak.


A film a '90-es években játszódik és a nullás években készült, ezért a "hippi" szó tabu - egyszer sem hangzik el a három óra alatt, pedig nyilvánvalóan róluk van szó. Az önmagát Alexander Supertrampre átkeresztelő vándor hosszú hónapokat és jeleneteket tölt egy igazi hippikolónia társaságában, akiknek hosszú a hajuk és szívárványszínűre van festve a buszuk. Hihetetlen, hogy a kritikusok sem mondják ezt, de az Into the Wild, attól még, hogy magának sem meri bevallani, egy hippi-film.


Nyilván azért kerülte ezt a szót Sean Penn, mert a hippiket nem szokás dicsfényben ábrázolni, mivel nem szentek ők, hanem... hát, hippik. A rendező viszont a fejébe vette, hogy nála ennek a Chrisnek nem lesznek rossz tulajdonságai. Sőt, nemcsak neki nem lesznek, hanem a világ minél hitelesebb ábrázolása kedvéért senkinek sem, akivel többéves utazása során találkozik, a hómlesszeket gardírozó közalkalmazottól a földművesparasztig, a leszerelt katonabácsitól természetősanyáig mindig mindenki csak tárt karokkal fogadja majd ezt a csudálatos Supertrampet, aki annyira viszontörül ennek a szeretetnek, hogy minden második jelenetben feláll egy hegycsúcsra (de legalábbis valami jármű tetejére), és lehunyt szemmel nagyokat lélegezve megmártózik a naplemente aranyló sugaraiban.


Mindösszesen három kivétel van az általános rendesség alól, azaz háromnegyed óránként egy negatívumra kell felkészülnie a nézőnek. Először is ott van az a szemét fasiszta állat, aki képes Christ lerúgni a vonatról, amire potyautasként felkapaszkodott. Ilyen igazságtalanságot! Még szerencse, hogy ő az egyetlen álnok az egész földgolyón, aki nem tud ellenállni a vándorhippi lepukkant sármjának. Aztán az alaszkai vadkempingezés során Chris elejt egy rénszarvast, amit eszközök és szakértelem hiányában nem tud feldolgozni és megenni, ezért megkukacosodik és ki kell dobni (=fölzabálják gyönyörű és 100%-ig fotogén farkasok, akik egyébként annyira barátságosak, hogy a bátor Chris alig pár méterről figyelheti, milyen jóízűen lakmároznak). A végén pedig annak köszönhetjük, hogy nem kell egy negyedik órát is a moziban tölteni, hogy Chris olyan éhes, hogy benézi a Kis Növényhatározót, és valami mérgező gazt gyűjtöget be vacsorára, amitől hasgörcse lesz, aztán pedig megvilágosodása, és végül meghal. Szóval a megvilágosodást is belevéve ez végülis nem is olyan szomorú dolog!


Hogy a film Tom és Jerry-t is önvizsgálatra kényszerítő életszerűtlenségének legmarkánsabb példáját említsem, elég arra a jelenetre hivatkozni, amikor Chris a Grand Canyonban kajakkal leelőzi az őt motorcsónakkal üldöző vízirendőröket. "Valós történeten alapul..." - na persze.

Sajnos rosszindulatomban nemcsak a végső poént lövöm le, hanem A Tanulságot is leírom ide szó szerint, ami Sean Penn szerint akkora titok, hogy csaknem háromórás felvezetés kell hozzá a nézőknek, hogy képesek legyenek befogadni: "HAPPINESS IS ONLY REAL WHEN SHARED". A rendező úgy gondolta, biztos sokan lesznek, akik eddigre elalszanak a filmen, ezért ezt így, csupa nagybetűkkel írásban is bemutatja a vásznon, nehogy valaki lemaradjon róla, ha már ennyi időt belefektetett az alkotás megtekintésébe. "CSAK AKKOR IGAZI A BOLDOGSÁG, HA MEGOSZTJUK VALAKIVEL" - jut el a konklúzióra Sean Penn. Gratulálunk.


Vajon mi voltunk az első nézők, akikben 150 helyett már 5 perc után is felmerült a kérdés, hogy valószínűleg annál nincs valami rendben, aki a film főhőséhez hasonlóképpen nincs azon a szinten, hogy az emberi kapcsolatokban értéket tudjon felfedezni? Mert talán minket, a társadalomban megmaradó gyengéket mégsem 100%-ban a begyepesedett anyagiasság tart meg otthonunkban, hanem inkább az emberek, akik körülvesznek minket és akiket képesek vagyunk valamilyen szinten szeretni. Aki erre nem képes, arra hiba azonnal rávágni, hogy a hiba valószínűleg az ő készülékében van?


Voltak remeték a világtörténelemben szép számmal, főleg az első keresztények között, és sokukat be is állították példaképnek. Csak éppen ők ezzel a szerencsétlen szocipata Chrisszel (Isten nyugosztalja) szemben fel tudták emelni magányukat egy transzcendentális síkra, miközben az Into the Wild legfeljebb egy jól fotózott aftershave-reklám ihletettségi szintjét üti meg.


Aki egy valamirevaló filmet szeretne a hippikről, az ő filozófiájukról és életükről, az inkább nézze meg még egyszer a Hairt. Musical létére árnyaltabb, hitelesebb és többet mond.